Nincs vég...

Ismét egy saját írásommal bővítem a blog tartalmát, régebben írtam, de a mai napig kedvelem ezt a szösszenetet, akinek eddig megmutattam, elgondolkodtatónak találta. Fogadjátok szeretettel :)

Elkezded unni az egészet. Gondolatban. Mert persze egyébként mást nem tudsz tenni. Haladsz tovább, mert csak ezt teheted. Hiába van teljesen sötét. Órák óta mész és mész, és nincs vége a sötétségnek, a fény az alagút végén alig nő valamicskét. Mikor felébredtél tudtad, hogy valami megváltozott. Sötét volt és a kezedben éreztél egy hosszúkás hűvös tárgyat. Nem láttál semmit a messzi kis fehér ponton kívül, úgyhogy nem engedted el legyen bármi is az. Majd némi tapogatás után egy apró kapcsolót éreztél rajta. Előretoltad és a fény elvakított. Zseblámpa volt.
Körbenéztél hát, és a fényben megállapítottad, hogy egy alagútban vagy. Egy büdös, barátságtalan a szó minden értelmében. Szürke, és egyszerű. Feltápászkodtál és érezted, hogy fáradt vagy, de elindultál. Alig fél óra botorkálás után a kis fény felé, rájöttél, hogy hosszú lesz az út, hát lekapcsoltad, és lassabban haladtál, de érezted h jól jöhet még az a fény később. Néha felkapcsoltad azért.
Az első volt a legborzalmasabb. Amikor rájöttél miféle helyen is járhatsz. A néma csönd így is elég hátborzongató volt, de a falra fröccsent vér és a földön heverő valami teljesen kikészített. Közelebb menve érezted a szagát, és érezted, hogy már nem meleg. Egy kitépett emberi kar volt, kiálltak belőle a vállcsont szilánkjai. Rászáradt már a vér, és ontotta magából a bűzt, ahogy bomlott. Nem tudtad mire vélni, és inkább lekapcsoltad a lámpát, és megrémülve haladtál tovább, most már még lassabban. És a távolban fénylő fehér pontocska nagyon lassan nőtt. Füledet hegyezted attól félve, hogy esetleg valami rád támad. De a csönd szelte a levegőt és még inkább ijesztő volt mintha valami elkezdett volna hörögni vagy üvölteni. Később is találtál megcsonkított testrészeket és halálra vagy kínzásra utaló jeleket, és félelmed nőttön nőtt. Éhségeddel és szomjaddal együtt. Órákon át haladtál előre, és az a fránya pontocska a távolban csak nem került közelebb. Vagy csak a szemed nem hagyta, hogy el hidd.
Úgyhogy már nem is foglalkozva a bűzzel, a testrészekkel amik körülötted hevertek szanaszét, és az elmédet megfertőző csönddel, csak siettél tovább. Majd egy félóra múlva nekimentél valaminek. Ijedtedben hanyatt buktál és majdnem elejtetted a lámpát. Mikor remegő kézzel felkattintottad az egyetlen reményt jelentő kapcsolót inkább meglepődtél mint megrémültél. Egy széknek mentél neki.
Egy szék és egy kerek asztalka. Mindkettő tölgyfából készült, és kopottas volt. Az asztalon egy műanyag golyóstoll, alatta egy összehajtogatott papír fecni volt. Körbenéztél és megint nem láttál semmit, egyik irányba csak a fehér pont, másikba a sötétség és ahonnan jöttél. A bűz továbbra is kisért de már kezdtél hozzászokni. Üresek voltak a falak, és nem volt sehol megcsonkított emberi maradvány. Csak a szék és az asztal. Felemelted a tollat, és kivetted alóla a papír fecnit. Óvatosan széthajtogattad és két szót láttál rajta kézírással:

Nincs vég.

Homlokod ráncolva és a legrosszabbtól félve felemelted a tekinteted a fehér pontra. Mit akarhat ez jelenteni? Hogy meghalsz mielőtt odaérnél? Hogy pont a kijáratnál esel össze? Vagy hogy sose halsz meg? Mit jelenthet a vég?
Zsebedbe gyűrted a tollat és a papírt és benéztél az asztal alá. Semmi sem volt ott, és alulról az asztallapra sem volt rejtve semmi. Dühös lettél, elfeledted a körülötted ólálkodó csöndet, és a veszély érzetét keltő testrészeket. Mi ez a hely? Hol vagy? Miért és hogy kerültél ide? Tán ez lenne a pokol? Valami bűnöd miatt szenvedsz?
Újra elindultál, és lekapcsoltad a lámpádat. Igenis van vég. Ott van a pont a távolban, és el fogom érni.
Ezekben a magasztos gondolatokban erő volt, amit megmarkolva újult erővel indultál útnak. Már gyorsabban haladtál a sötétben. Így telt el egy nap.
Éhséged már tetőfokára kezdett hágni, mikor valami furcsára lettél figyelmes. Már nem is tudod mióta vagy úton, és csak most érezted a nyomást a füledben. Fel sem tűnt eddig. Valószínűleg valami mélyben lévő alagútban vagy. És biztos hogy a föld alatt. De hogy kerültek ide a tetemek testrészei?
Nem értetted az egészet, fáradt voltál, untad, éheztél és szomjaztál is. De mentél tovább, mert nem tudtál mást tenni, meghalni nem volt kedved, már ha egyáltalán életben voltál. Mert végül már ebben sem voltál biztos. De az éhség és a szomjúság miatt ezt a következtetést vontad le.
Második nap körülbelül, és a pont nem nő. Hiába szaladtál egy ideig a zseblámpád fényében, semmi növekvés. A futás sok energiádat lecsapolta. Lassú sétát utaltál ki magadnak hogy visszanyerd energiád egy részét, amikor újból nekimentél egy széknek. Zseblámpa felkapcsol, ismét szék és asztal, amin papír egy toll alatt. Most azonban 3 szó várt rád:

Hát nem érted?

Elkezdtél üvölteni. Figyelnek téged? Bámulnak és szórakoznak rajtad? Engedjenek ki! Nem akarsz itt lenni. Vissza akarsz térni a valóságba. Szabad akarsz lenni. Ahogy üvöltöztél, felborítottad a széket. A zaj magadhoz térített kissé, és odanyúltál a székért. Felállítottad. Ekkor azonban láttad hogy ismét egy papír van az asztalon.

Szabad vagy, és ez a valóság. Nincs vég. Juss el a fényhez.

Elindultál újra. Most már dühösen és teljesen értetlenül. Haladtál és haladtál, nem is figyeltél semmire, nem gondolkodtál tovább. Untad igazságtalannak tartottad, de eleged lett.
Amikor elértél a fényhez, akkor értetted meg mit jelentett az egész. Nincs vég. Hát persze. Hisz végig csak szórakoztak veled. Ez az élet. Ez a valóság. Egy átverés. Egy optikai csalódás és egy illúzió. Felkapcsoltad a lámpát és láttad mi az egész undorító dolog brilliáns csodája. A fény nem nőtt soha. Egy erős fényű kis lámpa volt az alagút másik végén, apró fénye messze ellátszott, de nem világította meg környezetét, egyenes fényforrás volt, nem szórta a sugarakat. Hátrafordultál, zseblámpád égve, és láttad már az asztalt. Rajta a fecni a szokásos kézírással. Teszt volt az egész gondoltad, és Te kiálltad. Itt a magyarázat és a szabadulásod kulcsa.

Megmondtam, hogy nincs vég. Csak a halál a vég. Te pedig élsz. Szabad lehetsz, ha akarsz.

És mégis hogyan? Hangod visszahangzott a sötétben. A lámpa fényét felemelve a papírról körbenéztél az alagútban. Hirtelen összement az egész. Egyik oldalt fal, a másik oldalt a kis falra erősített lámpa. Majd megjelent egy téglalap alakú vonal a falon. Egyik oldalán nyikorgó hangot hallatva elkezdett nőni a fény. Kinyílt egy ajtó. Örömödben odarohantál és beugrottál a szobába.
Először a nagy sötét után nem láttál az óriási fényben. Majd hozzászokott a szemed a vakító fehérséghez. Méghozzá a vakító, véget nem érő fehérséghez. Egy újabb teszt. Egy újabb hosszú kóborlás a távolban lévő faházikó felé. És már tudod. Nincs vég…