Novellák

Csak azért, hogy Melindát megnyugtassam, nem lustultam el [:)] , megosztom veletek két novellámat. Jó olvasgatást.

A vízmágus
Dermedt csend ült a gyéren megvilágított folyosón.
- Meghalt? – kérdezte Sion.
- Nem.
A férfi, aki ezt mondta, fekete vászonból készült csuklyáját mélyen arcába húzva hordta, így nem látszottak érzelmei, arcának kis része, ami látszott, nem árult el se izgalmat, se örömöt. A nő, kinek a remény éltette szíve most vadul kalimpált mellkasában, döbbenten vette észre, hogy a férfi, bár minden igazak tudója volt, nem árult el neki mindent, amit tud.
- Akkor mi lett vele? – tette fel a kérdést hisztérikus hangon Sion. Közelebb lépett a férfihoz és összekulcsolta kezét.
- Soha nem lesz már önmaga – elméje megbomlott, és egy része örökké a semmibe veszett. Túl nagy árat kellett fizetnie életünkért, és feláldozván önmagát, becses kincsének része, bölcs elméjének egy darabja örökké elveszett.
Miközben beszélt, felemelte csuklyáját, és leomlott derékig érő égszínkék haja, láthatóvá vált aranyszínű szeme, és hegyes fülei.
Sion nem hitt a fülének, de szemének sem – hátrahőkölt, és az igazság úgy találta szíven, mint egy messziről elhajított dárda hegye. Mélyen nézett a vízmágus elf arany szemébe, és felrémlett elméjében anyja egykori gyermekmeséje az aranyszeműről, az árulóról.
Az elf színarany írisze megvillant, és Sion utolsó gondolata az anyja körül forogva mindörökre eltűnt, ahogy teste is eltűnt az anyagi világból.


Shallon diadala
A jövevény – miután becsapódott háta mögött a kocsma korhadt és szuvas ajtaja – felemelte sebhelyek szabdalta véres kezét; mindenki elnémult az ivóban. Figyelték egyenes hosszú haját, ami köldökéig ért, a véres és íves egykezes Slan-kardot, ami a szarvasbőr övén lógó csathoz volt függesztve, hosszú úti köpenyét, melynek csuklyája lustán omlott hátra a vállán, a felemelt kezén lévő aranygyűrűt, melyen egy vörös drágakőben egy 8 ágú csillag karcolata csillogott.
Már önmagában is félelmetes látvány volt, ahogy véres ruhával és kézzel az ajtóban állt, de hangjától mindenki ereiben megfagyott a vér.
- Valaki meg fog halni.
Hangja síron túli fuvallatként csengett, pedig mélyen beszélt. Az ivóban lévő kalandorok kardjaik markolatához nyúltak lassan, felkészülve a csatára; még az örökké nyugodt és megfontolt elfek is végigsimítottak a mágikus fából faragott és testvérként tisztelt íjaikon – de senki sem tudta kit akar a jövevény halottként látni.
- Ki maga? – kérdezte a csapos, kinek a kezében egy üres pohár remegett.
- Shallon vagyok, és egy olyan embert keresek, aki nem sokáig él már.
Lassan beszélt, a padló felé intézte szavait, melyek, mint soha meg nem álló szellő, susogtak a levegőben. Szeme lassan pásztázta előrehulló nyílegyenes haja rései közt az őt bámuló iszákosokat, kalandra éhes utazókat.
Elméje természetfeletti erők használatával kiemelt egy szeszes italt tartalmazó üveget a pultos mögül, és maga felé röptette. Egy méterrel előtte a palack megállt a levegőben – egy helyben forogva kiugrott a palack dugója, ő kinyújtotta kezét, és meghúzta. Jólesett torkának az égető alkohol, a teli palackot majd félig ürítette egyhuzamban. Mikor feje előrebukott, és ajka elvált az üveg ajkától, megvillant vérvörös szeme, amely eddig éjfekete hajától nem volt látható a kocsmában ülőknek. Tekintete egy ideges, verejtékező kalandoron pihent, akinek keze a dobótőrének markolatán babrált. Enyhe mosolyra húzódott pengevékony ajkának jobb sarka, majd kezével elengedte az üveget.
A következő pillanatban mormolt egy szót maga elé, amitől körülötte a levegő kéken izzó gömbbé vált, majd a pillanat tört része alatt, kecses mozdulattal elhajította Slan-kardját, egyenesen a sarokban ülő ideges kalandor felé, kinek esélye sem volt a védekezésre, a kard elválasztotta fejét testétől, és beleállt az ivó vastag, dohányfüsttől megsárgult falába. A fegyvert birtoklók közül harcra készen felpattant mindenki, de csak vártak, nem szánták el magukat a cselekvésre. A jövevényből magabiztosság és félelmetesség áradt, szeme sem rebbent a felugrott 10-12 harcos látványára.
- Mást nem akarok bántani, csak ha kényszerítetek rá. – mondta fagyos hangján – Ma már elég vért ontottam. Többet nem akarok.
A kard, ami eddig a falba szorulva pihent, most lágyan kicsúszott onnan, mintha soha nem szorult volna be oda, és függőlegesbe fordulva a kék védőbűbájjal körülvett idegen felé indult. A kalandorok végül lassan leültek, de szemük továbbra is sakkban tartotta Shallont.
A kard a bűbájt megtörve gazdája kezétől kétarasznyira állt meg, aki szépen visszacsatolta azt övére. Tarisznyáját előhúzva két aranyat reptetett a csapos irányába, azok még a rászáradt vér mögül is csillogtak. A palack az érmékkel együtt repült vissza helyére, miközben egyszerű parasztemberek tekintetei kísérték.
- Az italért és a takarításért. – mondta Shallon.
Ezután csendes mozdulattal megfordult és kisétált az ajtón a sötétbe.