Helyzet.

Hát mint valószínűleg észrevehető, most egy ideje nem nagyon írtam se ide, se a másik blogomra. Egyszerű az ok, próbálom kitölteni az életemet. Aztán ez olyannyira sikerült, hogy sok minden kimaradt a napomra betervezett és felhasznált időmennyiségből.
Hogy valamelyest beavassam a kedves olvasót: sikerült munkát találnom végre, így időm jelentős részét ez tölti ki, lett néhány új barátom is akikkel mostanság eltöltöttem némi időt, igyekszem zenekart találni magamnak, ez szintén felemésztett egy szeletet a napomból... Valamint egyéb szociális életre utaló tevékenységek...
Kicsit szét is csúsztam mentálisan. Egy két dolog alakulása a mély pál-fordulataikkal, enyhén szólva pofán vágott. Nem részletezném, egyrészt azért mert nem látom értelmét, másrészt azért mert többségük nem publikus. Mindenesetre szarul vagyok kissé, egyedül érzem magam, és ez megijeszt.
Régebben úgy gondoltam, hogy ha jelen van az életemben a biztos anyagi háttér, a zene, valamint a párkapcsolati nyugalom, akkor boldog leszek. Aztán rájöttem hogy ezek nélkül is lehetek boldog. Most meglesz ezek közül az anyagi biztonság, és ha minden jól alakul a zene is, ami már borzasztóan hiányzik... Viszont egyedül vagyok. És nem vagyok boldog, ilyenkor egy apró pofon is elég ahhoz hogy a padlóra kerüljek.
De nem megyek bele jobban, nekem kell ezzel megküzdenem. Augusztusban újra elmegyek majd pszichológushoz, és ezt már várom, hiszitek vagy nem, de én élvezem, mert úgy érzem használ. Igyekszem majd azért postolni, valahogy besűrítem majd. No mindenkinek további jó böngészést.

Az élet ajándéka

Egy kis új, szívből...

Az ablakban állva, csodákat várva
Körmöl egy fiú, életét látva
Nem kíván sokat, boldog szép napokat.
Értelmet ne várj vagy keress
A lényeg az egészben már régóta nem ez.
Mindent elérni úgysem lehet,
A rohanó világ vasmarka elereszt,
A felhők elszállnak, a szivárvány eltűnik,
Szép napod úgy is lehet, ha az idő lehűlik.
De te csak a napsütést várod hiába,
Érzéseidet üvöltsd a világba...
Egy angyal szárnyainak hosszú árnyéka
Megvéd a fájdalomtól, ez az élet ajándéka.
A bohóc szája is mosolyra van húzva,
Tépd hát ki a falból mindazt, mi a múltad,
Adj utat a szép jövődnek,
A csodáidat ma vagy holnap érheted meg.
A tegnap homálya ködbe vész,
Aminek kell, az emlékeidben tovább él,
És minden tapasztalatod már a tiéd.

Egyszerű rosszkedv

No ezt most nem mondom meg hol találtam, tavaly februárban írtam annyit elárulok. Meg hogy interneten fent van. Az volt a címe, hogy "egyszerű rosszkedv", de hát ki vagyok én, hogy új címet kreáljak neki? Marad az ami. Én is maradok az ami.

Én nem tudom mit várnak tőlem. Mondjuk nem is érdekel. Meguntam már hogy mindenki azt hiszi jobban tudja mi az amit én átélek. Nem azt mondom hogy nem fogadok el segítséget, tanácsot. De akárkitől nem fogok elfogadni ilyeneket, és olyanoktól sem, akik azt hiszik jobban tudják. Ne akarjátok az én életemet élni, kaptatok ti is egyet, tessék azt élni és ne engem traktálni.
Én alapvetően egy társasági ember vagyok. És alapvetően vicces is, főleg ha társaságban vagyok. De már vagy 3 éve depressziós vagyok, és sokszor előjön, hol erősebben, hol gyengébben. Nehezen élem meg a negatív dolgokat, és a csalódást pedig még nehezebben.
Valószínűleg nincs ember vagy entitás a földön aki meg tudná nekem mondani miért vagyok mindig egyedül párkapcsolat-ügyileg. De már a lelkemet tépi ez a magány. És a sorozatos vakvágányok, melléfogások, a kegyetlen szürke mindennapok egyedül. A legjobb mikor kiderül hogy az éppen aktuális próbálkozásaim vajmi keveset érnek a kiszemelt lánynál.
Nem mondhatnám hogy azok a gondolatok, érzések, képek, amiket ilyenkor látok, ne lennének ismeretlenek már. Túl jól ismerem őket. Sőt. Már kívülről fújom. Mégsem tudom könnyebben átvészelni. Ugyanúgy kikészülök, ugyanúgy nem vagyok beszámítható. Mártírkodom, szenvedem azért hogy utána könnyebb legyen, egyedül akarok lenni, de mégsem, nem tudom eldönteni mit érzek igazán, és nem vagyok teljesen ura gondolataimnak.
Ilyenkor inkább a produktív énemet kellene elővennem, és alkotnom kellene, ilyenkor szoktam igazán jó dolgokat írni. Vagy zenét, vagy verset.
Én nem tudom mit várnak tőlem. De itt az ideje részemről hogy ez a rothadó sárgolyó, és a körülöttem gyakran megforduló krönyezet végre kapjon egy kis gyűlöletet is részemről. No nem azért, hogy ezzel enyhítsem a fájdalmam, inkább mártírkodásnak lehetne ezt is felfogni, kicsit azt akarom hogy érezze mindenki mennyire elegem van. Én nem tudom mit várnak tőlem, de baszok azt adni amit várnak. Már csak azért sem. Mi vagy ki vagyok én? Én akarok mindenkinek megfelelni? A nagy f*szt. Elegem lett már abból hogy mindig igyekszem mindenkinek a kedvére tenni. Benne van a természetemben hogy pozitívan viszonyulok az emberekhez amíg nem érzek irányomba negatív érzelmeket részükről, de akkor is elegem van ebből. Én miért legyek boldog ha nem akarok az lenni? Hát kapja be mindenki.
Másik dolog ami kapcsolódik most hozzám. Pár hete tettem egy fogadalmat, amit azóta is igyekszem tartani. És rájöttem, hogy jól tettem hogy megfogadtam hogy többé nem hazudok, mert jobb a lelkiismeretem, és mások könnyebben megbíznak bennem. Azoknak üzenném akik egy kapcsolatot vagy egy érzést, egy barátságot vagy akármit egy hazugságra építenek: rohadjatok meg magányosan, egyedül, keseregve azért mert a lelkiismeretek kicsinál titeket, és utána azon gondolkodva hogy lehetett volna ezt másképp is, dögöljetek meg.
Aki hazudik az egy utolsó gyáva féreg. És amúgy is csak magatoknak hazudtok mert egy idő után belebuktok és kiderül, de nem csak egy hazugság, hanem az összes. Mint egy kártyavár fog összedőlni szánalmas életetek legfájóbb pontjai elé húzott papírmasé-fal, hogy könnyen elérhető pontokat biztosítson arra, hogy fájdalmat okozzanak neked.
Fáj amit írok, esetleg felháborít? Megrökönyödsz, vagy meglepődsz, és elítéled? És szerinted ez engem hol érdekel? Ha nem tetszik hát ne olvasd tovább, de mint látod mégis megteszed. Meg, mert az ember kíváncsi. És csak a rosszra kíváncsi, a jó sosem érdekli. Mert az ember magának alkotja meg a nehéz helyzeteit, hogy legyen mit megoldania. Mert az ember egy olyan faj szülötte, amelyik fájdalommal és keserűséggel definiálja a tökéletes világot. A saját szenvedésünk a táptalaja az életünknek, hogy legyen módunk javítani rajta. nem vagyunk megelégedve azzal ami van, és nem értékeljük azt ami van. Mert lehetne több is. Szánalmas. És én is ilyen vagyok.

"Fajgyűlölő vagyok, de nem ez ami hajt,
Téged szeretlek, de gyűlölöm az emberi fajt,
Mentséged ez az apró mozzanat,
Én nem kértem hogy a világra hozzanak."

A haldoklás öt fázisa

Most találtam, már tudtam erről, de ez a leírás elég jól példázza a haldoklás fázisait.

A haldoklás öt fázisa

Legelőször és egyben egyedüliként, Elisabeth Kübler-Ross svájci pszichológus volt, aki elkülönítette a halál és haldoklás fázisait.

Elutasítás

A beteg nem hiszi el, hogy haldoklik, ezért próbálja lehasítani magáról. Azt gondolja, hogy az egyszerűen nem létezik, hogy őt kapcsolatba hozzák valamifajta halálos betegséggel. "Összekeverik egy másik beteggel, rosszul diagnosztizálják" hasonló gondolatok járnak a fejében. Szimplán nincs felkészülve a halálra, és fél tőle.

Düh

Mikor a beteg rádöbben, hogy valóban beteg, és elegendő információt gyűjtött róla, agresszívvá, idegessé, dühössé, vádaskodóvá válik. Már tudatosul benne, a halál képe. Gyakoribb, mikor másokat vádol a beteg. Az orvos nem fedezte fel időben, nem látta a jeleket. Valakire haragudnia kell, ami a tehetetlenségéből fakad. Ilyenkor a beteget TILOS magára hagyni, bármennyire is elviselhetetlen. Ez egy segélykiáltás, amire figyelni kell.

Alkudozás

A beteg mostmár hajlamosabb önmagára figyelni, nem a külvilágra. Míg eddig másokat vádolt, mostmár önmagában keresi a hibákat, okokat. "Miért dohányoztam annyit, miért ittam annyit, miért stresszeltem annyit?"

Ekkor a beteg elkezd alkudozni: Mától egészségesen élek, nem dohányzom, nem iszom több alkoholt. Abban bízik, hogy a bűnei így megbocsájtásra kerülnek, és meghallgattatnak. Kevésbé lesz agresszív, inkább együttműködő, és elfogadó. Gondoskodást kér, fájdalommentes halált, egy kis élvezetet hátra lévő életéből. Elevenítsük föl neki pozitív tetteit, és segítsünk csökkenteni a szorongását.

Depresszió

A beteg most látja be, hogy nincs esély a gyógyulásra, önmagába fordul, végtelen szomorúságot érez. A napi általános ritmusban történt cselekedetek végrehajtására egyre kevésbé képes, elkezdi egyre inkább igényelni mások támogatását. Ezen felül gyakran a haláltól való félelem is rátesz még egy lapáttal az egészre.

Belenyugvás

A beteg elfogadja, hogy meg fog halni. Távolodik az élettől, az emberektől, keveset beszél. Nyugalomra vágyik.



Nos, most hogy ezt leírtam ilyen tételesen, megfigyelhetjük, hogy ez az öt szakasz, nem feltétlenül csak a haldoklásra jellemző. Roppant érdekes az emberi elme. Összetettnek gondolnánk, de valóbájan végtelenül kiszámítható, és egyszerű.

Agymenés

Most kaptok egy rögtönzött agymenést. Igen, éjjel 1:09-kor.

Szóval. Élethelyzet: fekszem az ágyon, House-t nézek és közben megy a laptopom, benyomva az msn... Még mindig várok valamire. Igazából azért jó a sorozat, mert elvonja a figyelmemet. Hogy felfogjam, oda kell figyelnem, és nem gondolkozom közben máson. Okos volt az az ember aki kitalálta. Szóval vége lesz az egyik résznek, én felülök hogy a nagy becsben tartott rádiós egeremmel felgyorsítsam két rész között a váltást. Ránézek az órára, majd elröhögöm magamat. Hogy min? Hát saját magamon!
Mit várok még mindig? A legviccesebb dolog, mikor az ember úgy éltet valamit, hogy tudja, nincs már értelme. Mikor látja a buszt a megállóban, és hogy záródik az ajtaja, de azért még rohan utána, és még ha oda is ér, belecsap a buszba, de az kegyetlenül szarik a fejére és tovább megy.
Igen azt hiszem ez a vicc az egészben, elbújunk a saját köpenyünk mögött, csupán azért hogy becsapjuk önmagunkat. Hát valami kibaszott vicces egy faj ez az ember xD
Tegyük fel, hogy valaki felépít egy házat. Aztán tegyük fel azt is hogy ott él éveken keresztül, boldogan, jó emlékek fűzik a házhoz, bővítgeti, szépítgeti, mutogatja, büszkélkedik vele. Aztán tegyük fel hogy egy mocsok földrengés, vagy legyen cunami, vagy felőlem ufók is jöhetnek, lényeg hogy a ház elpusztul, ficak megmarad. Nagy kibaszás. De nem ez a lényeg. Mit csinál az ember? Amikor már minden biztonságos és nem kell a természet erői ellen behúznia a farkát, visszamegy, és megnézi a kárát, hogy rendbe hozható-e még a ház, maradtak-e meg dolgok a romok alatt. No mind1, továbbjut ezeken a dolgokon, és elkezd azon gondolkodni, hogy milyen jó is volt mikor még állt a ház. Egy kurva nagy baj van ezzel. Amire rá kéne jönni már emberek. Mindenkinek. AKKOR KELLETT VOLNA ARRA GONDOLNI, HOGY MILYEN JÓ IS MINDEN, AMIKOR TÖRTÉNIK, ÉS NEM UTÁNA.
Na hát igen, ezután jön az önmagunk becsapása, amikor elkezdi hitegetni magát azzal, hogy majd rendbe hozom a házat, újraépíttetjük satöbbi. Akinek sikerült, ők a szabályt erősítő kivételek, nekik minden tiszteletem. De a legtöbbünk nem képes újra megalkotni a csodát. És mondjuk tegyük fel tovább megy, máshova költözik. Mi a legelszomorítóbb az egészben? Hogy ott is lesznek jó élményei, ott is élhet jól. Csak épp megint kurvára nem fogja ezt a dolgot megbecsülni.

Aki nem érti, az sosem fogja. Se ezt a viselkedést, se azt amit leírtam. De nem is kell, ők lesznek azok akik nem kivételek. Még a problémát sem értik, hogy is érthetnék a megoldást???
Lényeg, hogy megyek aludni. Magamon röhögve. És azt gondolva, hogy talán egyszer elérem azt, hogy ne legyek se kivétel, se az aki szemben áll a kivételekkel. Valahol középen foglalnék helyet, vagy mondjuk oldalt. De azt meg nem hinném hogy sokan állnának mellém oda. C'est la vie. Vagy magyarul: Az élet szar és az emberek hülyék. Ez van... Jah, és ne vegye senki magára. Mert az gyerekes. Inkább csak gondolkodjatok el. Az jó lenne.

Pszichológiai megközelítések

A legjobb barátom Orsi, ajánlott egy rövidke olvasmányt, amiben önmagunkról és az emberi viselkedésekről olvashatunk, javaslom mindenkinek, elgondolkodtató olvasmány!

Carl Rogers: Ilyen vagyok

LINK

http://bocs.hu/3part/rogers-01-02.htm

Novellák

Csak azért, hogy Melindát megnyugtassam, nem lustultam el [:)] , megosztom veletek két novellámat. Jó olvasgatást.

A vízmágus
Dermedt csend ült a gyéren megvilágított folyosón.
- Meghalt? – kérdezte Sion.
- Nem.
A férfi, aki ezt mondta, fekete vászonból készült csuklyáját mélyen arcába húzva hordta, így nem látszottak érzelmei, arcának kis része, ami látszott, nem árult el se izgalmat, se örömöt. A nő, kinek a remény éltette szíve most vadul kalimpált mellkasában, döbbenten vette észre, hogy a férfi, bár minden igazak tudója volt, nem árult el neki mindent, amit tud.
- Akkor mi lett vele? – tette fel a kérdést hisztérikus hangon Sion. Közelebb lépett a férfihoz és összekulcsolta kezét.
- Soha nem lesz már önmaga – elméje megbomlott, és egy része örökké a semmibe veszett. Túl nagy árat kellett fizetnie életünkért, és feláldozván önmagát, becses kincsének része, bölcs elméjének egy darabja örökké elveszett.
Miközben beszélt, felemelte csuklyáját, és leomlott derékig érő égszínkék haja, láthatóvá vált aranyszínű szeme, és hegyes fülei.
Sion nem hitt a fülének, de szemének sem – hátrahőkölt, és az igazság úgy találta szíven, mint egy messziről elhajított dárda hegye. Mélyen nézett a vízmágus elf arany szemébe, és felrémlett elméjében anyja egykori gyermekmeséje az aranyszeműről, az árulóról.
Az elf színarany írisze megvillant, és Sion utolsó gondolata az anyja körül forogva mindörökre eltűnt, ahogy teste is eltűnt az anyagi világból.


Shallon diadala
A jövevény – miután becsapódott háta mögött a kocsma korhadt és szuvas ajtaja – felemelte sebhelyek szabdalta véres kezét; mindenki elnémult az ivóban. Figyelték egyenes hosszú haját, ami köldökéig ért, a véres és íves egykezes Slan-kardot, ami a szarvasbőr övén lógó csathoz volt függesztve, hosszú úti köpenyét, melynek csuklyája lustán omlott hátra a vállán, a felemelt kezén lévő aranygyűrűt, melyen egy vörös drágakőben egy 8 ágú csillag karcolata csillogott.
Már önmagában is félelmetes látvány volt, ahogy véres ruhával és kézzel az ajtóban állt, de hangjától mindenki ereiben megfagyott a vér.
- Valaki meg fog halni.
Hangja síron túli fuvallatként csengett, pedig mélyen beszélt. Az ivóban lévő kalandorok kardjaik markolatához nyúltak lassan, felkészülve a csatára; még az örökké nyugodt és megfontolt elfek is végigsimítottak a mágikus fából faragott és testvérként tisztelt íjaikon – de senki sem tudta kit akar a jövevény halottként látni.
- Ki maga? – kérdezte a csapos, kinek a kezében egy üres pohár remegett.
- Shallon vagyok, és egy olyan embert keresek, aki nem sokáig él már.
Lassan beszélt, a padló felé intézte szavait, melyek, mint soha meg nem álló szellő, susogtak a levegőben. Szeme lassan pásztázta előrehulló nyílegyenes haja rései közt az őt bámuló iszákosokat, kalandra éhes utazókat.
Elméje természetfeletti erők használatával kiemelt egy szeszes italt tartalmazó üveget a pultos mögül, és maga felé röptette. Egy méterrel előtte a palack megállt a levegőben – egy helyben forogva kiugrott a palack dugója, ő kinyújtotta kezét, és meghúzta. Jólesett torkának az égető alkohol, a teli palackot majd félig ürítette egyhuzamban. Mikor feje előrebukott, és ajka elvált az üveg ajkától, megvillant vérvörös szeme, amely eddig éjfekete hajától nem volt látható a kocsmában ülőknek. Tekintete egy ideges, verejtékező kalandoron pihent, akinek keze a dobótőrének markolatán babrált. Enyhe mosolyra húzódott pengevékony ajkának jobb sarka, majd kezével elengedte az üveget.
A következő pillanatban mormolt egy szót maga elé, amitől körülötte a levegő kéken izzó gömbbé vált, majd a pillanat tört része alatt, kecses mozdulattal elhajította Slan-kardját, egyenesen a sarokban ülő ideges kalandor felé, kinek esélye sem volt a védekezésre, a kard elválasztotta fejét testétől, és beleállt az ivó vastag, dohányfüsttől megsárgult falába. A fegyvert birtoklók közül harcra készen felpattant mindenki, de csak vártak, nem szánták el magukat a cselekvésre. A jövevényből magabiztosság és félelmetesség áradt, szeme sem rebbent a felugrott 10-12 harcos látványára.
- Mást nem akarok bántani, csak ha kényszerítetek rá. – mondta fagyos hangján – Ma már elég vért ontottam. Többet nem akarok.
A kard, ami eddig a falba szorulva pihent, most lágyan kicsúszott onnan, mintha soha nem szorult volna be oda, és függőlegesbe fordulva a kék védőbűbájjal körülvett idegen felé indult. A kalandorok végül lassan leültek, de szemük továbbra is sakkban tartotta Shallont.
A kard a bűbájt megtörve gazdája kezétől kétarasznyira állt meg, aki szépen visszacsatolta azt övére. Tarisznyáját előhúzva két aranyat reptetett a csapos irányába, azok még a rászáradt vér mögül is csillogtak. A palack az érmékkel együtt repült vissza helyére, miközben egyszerű parasztemberek tekintetei kísérték.
- Az italért és a takarításért. – mondta Shallon.
Ezután csendes mozdulattal megfordult és kisétált az ajtón a sötétbe.

Nincs vég...

Ismét egy saját írásommal bővítem a blog tartalmát, régebben írtam, de a mai napig kedvelem ezt a szösszenetet, akinek eddig megmutattam, elgondolkodtatónak találta. Fogadjátok szeretettel :)

Elkezded unni az egészet. Gondolatban. Mert persze egyébként mást nem tudsz tenni. Haladsz tovább, mert csak ezt teheted. Hiába van teljesen sötét. Órák óta mész és mész, és nincs vége a sötétségnek, a fény az alagút végén alig nő valamicskét. Mikor felébredtél tudtad, hogy valami megváltozott. Sötét volt és a kezedben éreztél egy hosszúkás hűvös tárgyat. Nem láttál semmit a messzi kis fehér ponton kívül, úgyhogy nem engedted el legyen bármi is az. Majd némi tapogatás után egy apró kapcsolót éreztél rajta. Előretoltad és a fény elvakított. Zseblámpa volt.
Körbenéztél hát, és a fényben megállapítottad, hogy egy alagútban vagy. Egy büdös, barátságtalan a szó minden értelmében. Szürke, és egyszerű. Feltápászkodtál és érezted, hogy fáradt vagy, de elindultál. Alig fél óra botorkálás után a kis fény felé, rájöttél, hogy hosszú lesz az út, hát lekapcsoltad, és lassabban haladtál, de érezted h jól jöhet még az a fény később. Néha felkapcsoltad azért.
Az első volt a legborzalmasabb. Amikor rájöttél miféle helyen is járhatsz. A néma csönd így is elég hátborzongató volt, de a falra fröccsent vér és a földön heverő valami teljesen kikészített. Közelebb menve érezted a szagát, és érezted, hogy már nem meleg. Egy kitépett emberi kar volt, kiálltak belőle a vállcsont szilánkjai. Rászáradt már a vér, és ontotta magából a bűzt, ahogy bomlott. Nem tudtad mire vélni, és inkább lekapcsoltad a lámpát, és megrémülve haladtál tovább, most már még lassabban. És a távolban fénylő fehér pontocska nagyon lassan nőtt. Füledet hegyezted attól félve, hogy esetleg valami rád támad. De a csönd szelte a levegőt és még inkább ijesztő volt mintha valami elkezdett volna hörögni vagy üvölteni. Később is találtál megcsonkított testrészeket és halálra vagy kínzásra utaló jeleket, és félelmed nőttön nőtt. Éhségeddel és szomjaddal együtt. Órákon át haladtál előre, és az a fránya pontocska a távolban csak nem került közelebb. Vagy csak a szemed nem hagyta, hogy el hidd.
Úgyhogy már nem is foglalkozva a bűzzel, a testrészekkel amik körülötted hevertek szanaszét, és az elmédet megfertőző csönddel, csak siettél tovább. Majd egy félóra múlva nekimentél valaminek. Ijedtedben hanyatt buktál és majdnem elejtetted a lámpát. Mikor remegő kézzel felkattintottad az egyetlen reményt jelentő kapcsolót inkább meglepődtél mint megrémültél. Egy széknek mentél neki.
Egy szék és egy kerek asztalka. Mindkettő tölgyfából készült, és kopottas volt. Az asztalon egy műanyag golyóstoll, alatta egy összehajtogatott papír fecni volt. Körbenéztél és megint nem láttál semmit, egyik irányba csak a fehér pont, másikba a sötétség és ahonnan jöttél. A bűz továbbra is kisért de már kezdtél hozzászokni. Üresek voltak a falak, és nem volt sehol megcsonkított emberi maradvány. Csak a szék és az asztal. Felemelted a tollat, és kivetted alóla a papír fecnit. Óvatosan széthajtogattad és két szót láttál rajta kézírással:

Nincs vég.

Homlokod ráncolva és a legrosszabbtól félve felemelted a tekinteted a fehér pontra. Mit akarhat ez jelenteni? Hogy meghalsz mielőtt odaérnél? Hogy pont a kijáratnál esel össze? Vagy hogy sose halsz meg? Mit jelenthet a vég?
Zsebedbe gyűrted a tollat és a papírt és benéztél az asztal alá. Semmi sem volt ott, és alulról az asztallapra sem volt rejtve semmi. Dühös lettél, elfeledted a körülötted ólálkodó csöndet, és a veszély érzetét keltő testrészeket. Mi ez a hely? Hol vagy? Miért és hogy kerültél ide? Tán ez lenne a pokol? Valami bűnöd miatt szenvedsz?
Újra elindultál, és lekapcsoltad a lámpádat. Igenis van vég. Ott van a pont a távolban, és el fogom érni.
Ezekben a magasztos gondolatokban erő volt, amit megmarkolva újult erővel indultál útnak. Már gyorsabban haladtál a sötétben. Így telt el egy nap.
Éhséged már tetőfokára kezdett hágni, mikor valami furcsára lettél figyelmes. Már nem is tudod mióta vagy úton, és csak most érezted a nyomást a füledben. Fel sem tűnt eddig. Valószínűleg valami mélyben lévő alagútban vagy. És biztos hogy a föld alatt. De hogy kerültek ide a tetemek testrészei?
Nem értetted az egészet, fáradt voltál, untad, éheztél és szomjaztál is. De mentél tovább, mert nem tudtál mást tenni, meghalni nem volt kedved, már ha egyáltalán életben voltál. Mert végül már ebben sem voltál biztos. De az éhség és a szomjúság miatt ezt a következtetést vontad le.
Második nap körülbelül, és a pont nem nő. Hiába szaladtál egy ideig a zseblámpád fényében, semmi növekvés. A futás sok energiádat lecsapolta. Lassú sétát utaltál ki magadnak hogy visszanyerd energiád egy részét, amikor újból nekimentél egy széknek. Zseblámpa felkapcsol, ismét szék és asztal, amin papír egy toll alatt. Most azonban 3 szó várt rád:

Hát nem érted?

Elkezdtél üvölteni. Figyelnek téged? Bámulnak és szórakoznak rajtad? Engedjenek ki! Nem akarsz itt lenni. Vissza akarsz térni a valóságba. Szabad akarsz lenni. Ahogy üvöltöztél, felborítottad a széket. A zaj magadhoz térített kissé, és odanyúltál a székért. Felállítottad. Ekkor azonban láttad hogy ismét egy papír van az asztalon.

Szabad vagy, és ez a valóság. Nincs vég. Juss el a fényhez.

Elindultál újra. Most már dühösen és teljesen értetlenül. Haladtál és haladtál, nem is figyeltél semmire, nem gondolkodtál tovább. Untad igazságtalannak tartottad, de eleged lett.
Amikor elértél a fényhez, akkor értetted meg mit jelentett az egész. Nincs vég. Hát persze. Hisz végig csak szórakoztak veled. Ez az élet. Ez a valóság. Egy átverés. Egy optikai csalódás és egy illúzió. Felkapcsoltad a lámpát és láttad mi az egész undorító dolog brilliáns csodája. A fény nem nőtt soha. Egy erős fényű kis lámpa volt az alagút másik végén, apró fénye messze ellátszott, de nem világította meg környezetét, egyenes fényforrás volt, nem szórta a sugarakat. Hátrafordultál, zseblámpád égve, és láttad már az asztalt. Rajta a fecni a szokásos kézírással. Teszt volt az egész gondoltad, és Te kiálltad. Itt a magyarázat és a szabadulásod kulcsa.

Megmondtam, hogy nincs vég. Csak a halál a vég. Te pedig élsz. Szabad lehetsz, ha akarsz.

És mégis hogyan? Hangod visszahangzott a sötétben. A lámpa fényét felemelve a papírról körbenéztél az alagútban. Hirtelen összement az egész. Egyik oldalt fal, a másik oldalt a kis falra erősített lámpa. Majd megjelent egy téglalap alakú vonal a falon. Egyik oldalán nyikorgó hangot hallatva elkezdett nőni a fény. Kinyílt egy ajtó. Örömödben odarohantál és beugrottál a szobába.
Először a nagy sötét után nem láttál az óriási fényben. Majd hozzászokott a szemed a vakító fehérséghez. Méghozzá a vakító, véget nem érő fehérséghez. Egy újabb teszt. Egy újabb hosszú kóborlás a távolban lévő faházikó felé. És már tudod. Nincs vég…

Metallica World Magnetic Tour - 2010.05.14. Budapest, Puskás Ferenc Stadion

Tegnap fél 5kor már nem bírtam magammal... Az agyam a közelgő esemény körül forgott megállás nélkül, és megállapítottam magamban, hogy meglehet az, hogy életem egyetlen esélye lesz ezt a bandát látni élőben. Ebből a megállapításból pedig jött a következő, miszerint életre szóló élmény lesz a koncert. A jegyem december közepe óta a falon hirdette büszkén mindenkinek ki megfordult a szobámban, hogy én bizony ott leszek.
11 éve nem volt itt a Metallica. 11 év után visszatértek hozzánk, és megrázták a földet. A két előzenekar különféle élményeket adott, a High on Fire nekem nem jött be, a Volbeat viszont kellemes csalódás volt, beleadtak apait-anyait.
Aztán jött a várva várt pillanat. Ami miatt fél 5 óta álltam a lábamon. 21:10-kor elsötétült minden fény a színpadon, bekapcsolták a kivetítőket, és felcsendült az Ecstasy of Gold, minden Metallica rajongónak megdobbant a szíve. Végigénekeltük a felcsendülő klasszikus dallamot, és aztán berobbant közénk a négy öreg zenész. Azok, akik 81 óta történelmet írnak zenéjükkel, pályájukkal, és kitartásukkal. Érte már őket mindenféle kritika, baj, és boldogság, veszedelem és felhőtlen élmények, nekem mondhat akárki akármit, nekem még mindig ők a királyok.
A Creeping Death úgy robbant közénk, hogy levegőt alig kaptunk a lábdob ütéseitől, Hetfield hangja végigsöpört a stadionon és 40.000 néző üvöltötte vele a sorokat. Kirk ujjai szinte villámokat szórtak, és Rob a gyomorszájunkat ostromolta a basszussal.
Olvastam negatív kritikákat, és olvastam azok kommentjeit is, akik ott voltak, én inkább saját élményeimre alapozva szeretnék visszaemlékezni a koncertre. Eszméletlen élmény volt. Az, hogy azok az emberek, kiknek zenéje inspirálta zenész létemet, és akik már akkor is zenéltek mikor én még tervben sem voltam, mindössze 20-30 méterre tőlem zúzzák le a magyarok fejéről az utolsó hajszálat is. Felcsendültek a legendás, kultikussá vált dalok, és az új albumról is közénk vágtak négy számot, szinte már hanyagul, majdhogynem azt mondva, nesztek itt van, de akkor bírjátok is ki!
Nem akarom túlzottan részletezni a dolgot, elvégre úgysem adják vissza a szavaim az élményt amit kaptam. De egy fillért sem sírok vissza a jegyre költött pénzből, az utolsó centig megérte, és ha legközelebb jönnek, biztos hogy ismét ott leszek a tömegben. Örök életre szóló élmény volt.

Ezt játszották

Creeping Death

For Whom The Bell Tolls

Through The Never

Harvester Of Sorrow

Fade To Black

That Was Just Your Life

The End Of The Line

The Day That Never Comes

Sad But True

Cyanide

One

Master Of Puppets

Blackened

Nothing Else Matters

Enter Sandman

- - - - - - - -

Helpless

Motorbreath

Seek and Destroy

Összefűzött gondolatok az életről

Ismét egy saját alkotást közlök, amit kéretik nem komolyan venni. Szarkazmus, irónia, és egy fricska az életnek és mindenkinek. Próbáljátok meglátni benne a fekete humort.

Összefűzött gondolatok az életről

Hát rajta fiúk és lányok, előttetek az élet. Hogy mit kezd veletek? Na arra nem kaptok választ. Azt hiszitek helyesen kell élni, de ki a frász mondja meg hogyan helyes? Mutassátok meg és én rákontrázok a mocsoknak, hogy helytelen. Nincs olyan hogy helyes, mert ha meg is mented a tehenet hogy ne vágják le, akkor helyesen cselekedtél, csak épp éhen döglesz. Ja hogy vegetáriánus vagy? A fű meg mérgező mert leszarja a tehén. Akkor mi a helyes itt? Na ugye hogy semmi. Maszlag. Maszlag mi? Azért maszlag mert hülye vagy édes fiam, habár azt sulykolták beléd hogy elvégeztél egy főiskolát és van egy fecnid róla keményborítóval bőrkötésben és ezért okos vagy. Pedig hülye vagy ha ezt nem érted meg, ha nem érted meg hogy folytonos gondolatok kavargásának szédítő sebességgel röpítő örvényébe kerültél, amely nem fog engedni az idők végezetével sem, mert tudod ez ilyen kis önfejű mocsok dolog, ami már csak azért sem ereszt, mert ki akarsz törni belőle. Igen barátom, én is hülye vagyok, egy dolog van amiben különbözök tőled, hogy én leszarom. Azt is leszarom ha azt mondod te is. Tudom hogy nem, téged idegesít, neked fáj, neked a világ omladozik mikor azt mondom hülye vagy. Pedig légy erős, mert nem én leszek az egyetlen aki ezt mondja majd neked. Az élettől olyan pofonokat kapsz majd édes fiam, amik megkeserítik az amúgy is savanyú képedet és a rohadt együgyű életed. Boldogságot keresel? Hát fogd a szürke életedben összegyűjtött pénzed, vegyél egy bóvli virágos színes inget, egy repülőjegyet, menj ki Ferihegyre, onnan meg Hawaiira. Mert boldogságot találni ott lehet igazán könnyen a nehéz dolgok meg úgyis távol állnak tőled, ahogy az összes embertől, csak épp a legtöbbünk nem csinál többet annál, hogy rinyál a boldogságért, majd éli tovább az életét és újra rinyál és újra él, és újra és újra. Hülye körforgalom, mint amiket találsz az utakon. Egyszer kerülsz bele, és bár azt hitted már lekanyarodtál, a gyomrod, az elméd, és a lelked ott forog mint egy körhintán, megállíthatatlanul, rosszullétet okozva ezzel, hogy kipakold mind azt a jólétet, amit a torkodon tömködtél le a bőség oltárának áldozataként. Milyen istennek mutatsz áldozatot ezzel? Talán azt hiszed, az istent érdekli, hogy zsírszegény táplálékot eszel-e vagy épp rákkeltő anyagokkal teleszínezett gumicukrot? Nagy ívből tesz rá, és hidd el ha Te lennél isten, amit baromi szarul csinálna, bárki is lenne az közülünk, téged sem érdekelne. Néznéd az elfajzott mocskot, amibe beletuszkoljuk az újabbnál újabb nemzedéket, azokkal a dolgokkal takarózva melyek pillanatnyi boldogságot okoznak számunkra, majd pedig miután ezekkel a dolgokkal elárasztottuk a nemzedéket, mint akik jól végezték dolgukat meghalunk, és imádkozunk hogy egy ideig ne merüljön feledésbe a nevünk. Sétálj végig egy temetőn, és nézd meg az elhagyott sírokat, vajon hány éve merültek feledésbe? Végül mikor már egy teremtett lélek sem látogatja őket, felhasználják újra, ezért lehet az, hogy a 25 éve meghalt 76 éves öregember alulról vigyázz egy 12 éve meghalt 3 éves kisfiúra… akit fölé temettek. Legalább társaságot kaptak mindketten, és bár szomorú kép, mégis kénytelenek megbarátkozni a gondolattal, hogy ők már nem mennek sehová, egymást el kell viselniük.
Hát rajta fiúk, lányok, előttetek ez az élet. Büdös? Igen, az, hát tanuld meg használni az ujjad, és vedd ki az orrodból, hogy befoghasd azt. így talán nem érzed a bűzt, de elfárad az ujjad, hát kénytelen leszel megszokni a szagot. Az élet büdös, méghozzá büdös kevés. És rövid is. Mennyi mindent tehettél volna ha nem kótyavetyéled el az idődet! Meg persze ha hiszel abban hogy a holnap azért jön el hogy az újat megalkothasd. Nem alkottad meg, persze hogy nem, de ez már a tegnap titka. Hazudj a világnak hogy megtetted és minden rendben lesz. Kár hogy mindig van egy mocsok aki tudja a titkodat, vagy véletlenül vagy mert voltál olyan marha hogy elmondtad neki. És ez a mocsok, örökké mocsok marad, és persze hogy a seggét sem mozdítja érted, és persze hogy beköp a saját jólétének érdekében. Egy jótanács komám. Megadatott a lehetőség hogy hazudj. Hát vesd el a francba, és ne élj vele. Én éltem vele, és a mocskok mindig megtaláltak. És mindig bemártottak. És tűrni kellett hogy fáj, tűrni kellett hogy nem jó, tűrni kellett hogy mégsem úgy van ahogyan akartam. Ha hazudnod kell ahhoz hogy megszerezd álmaid vágyát, hát várjál rá még egy évet, boldogabban tudod majd a kezedben ha tudod hogy becsülettel szerezted és nem lettél te is egy mocsok. Mint a szürke nagyvilági életet élő többség, az a szcéna melyik a saját poklából nem képes kimászni, abból a gödörből igyekszik a távolba látni melyet önmaga ásott. A kultúrát nézve igyekszik nosztalgiát ébreszteni önmagában és egy olyan képet alkotni maga köré, amilyet akkor látott mikor elkezdte ásni gödrét. Majd megunja és tovább ás, hogy még mélyebbre kerülve már ne is emlékezzék a tiszta igazságra, csupán azokra az eltorzított kultúrákra, melyek más kultúrákra épülnek. Színfalakat egymás elé húzva torlaszoljátok el a tiszta igazságot, a tiszta levegőt, a bűnmentes életet, az önzetlen gondolatokat, a vad érzelmeket, a távoli fények csodáját a mindent beborító sötétségben, azt a lehetőséget, hogy ti is lehettek sikeres valakik. Egy ilyen életbe születtél gyermek, már elég mélyen van a gödör ahhoz, hogy soha többé senki ne lásson ki belőle. Még az a szerencsétlen tehén se, aki leszarja azt a műfüvet melyet a gödrünk aljára telepítettünk hogy legyen mit megenni a tehén helyett, és legyen mibe beledögleni.
Fiúk lányok, ezek után akarunk e mi még élni? Leszarom hogy mennyire jó, ennyi szenvedés megéri nekünk azt a 60-70 évet, ami fájdalommal teli, betegségekkel és borzalmakkal zsúfolt, rosszhírekkel és idegességgel tarkított? Azokat az éveket, melyek többsége szürkén és unalmasan telik? Erre válaszotok, hogy fiatalon kiéljük magunkat. Gratulálni tudok az együgyű idiótaság lelkes képviselőinek. Jó ötlet szarrá tenni azt a szerencsétlen testet melyet azért vettél igénybe, hogy lehúzz 60-70 évet. Mellyel az élet kezdetén reménykedhettél abban, hogy talán majd nem fogsz gerincsérvben szenvedni idős korodra a sok partyzás és verekedés miatt, hogy nem fogsz disszociatív személyiségzavarban szenvedni a fűtől, nem lesz tönkrevágva a májad az alkohol miatt, a gyomrod az idegesség miatt meg a szar kaják miatt. Ez az, éld ki magad, majd szidod az idióta fejed 40 év múlva. Mit számít hisz még odébb van. Persze, együgyű gondolat. Törődtök a világgal, boldoggá akartok tenni valakit, majd később meg rájöttök hogy ugyan egy dolog hogy senkit sem sikerült, de más dolog hogy még magatokat sem. Szégyenteljes viselkedés, de persze mint minden fiatal szarjatok rá. Engem aztán nem érdekel mit gondoltok ezután, én tudom magamról hogy örökéletű entitás lakozik bennem, az öntudatom a bizonyíték erre. Megölhetsz, nem érsz el vele semmit, ha a nevem nem is, de a lényem újra él majd. Lehet hogy távol, messze innen, de hé! Nem érdekes, mert egyszer találja meg az új testben lakozó régi entitás ezt az írást, és önmagára ismer majd. Nem tudja hogy tényleg ő írta, de nem is kell, elég ha hasonlónak érzi és tetszik neki. Ergó hogy lerövidítsem azt a hosszú gondolatot melyet korlátolt elméd nem képes befogadni és feldolgozni a túlzott gyorséttermi szaroktól tömött szarrá károsult agyad okán, nem tudsz elpusztítani. Megölni meg tudsz, hát tedd meg beszarikám! Nem tetszik hogy kimondom? Hát akkor hajrá legyél valaki, tedd meg. Igenis kimondom hogy mind szarok vagyunk. Annak ellenére hogy próbálunk gondolkodni, hogy próbálunk megfelelni, hogy igyekszünk jót cselekedni, az életet könnyű módon élni, vagy épp a másik oldal követőjeként lopni, csalni hazudni, mindenkit átverni, és megölni. Egy olyan útvesztőbe küldtek minket akartunk ellenére, melynek nincs kijárata, és mind bent végezzük. Mi meg vagyunk olyan marhák hogy önként és dalolva berohanunk az útvesztőbe. Azok az elmék a legszerencsésebbek, kik ezt nem veszik észre. Akiknek az élet egy játék, egy könnyű vicc, egy paródia, egy mosoly melyet a napba nézve ejtenek meg, egy kacaj melyet az égre vetett arcuk csillogás közben hallatnak, egy ugrás, melyet a ropogó tavaszi fűről való elrugaszkodás után tesznek. A tudatlanság áldás, mondta egy okos ember. Hogy ki? Teljesen irreleváns, abszolút. Miért? Mert igaza volt a mocsoknak. Holott ő sem volt tudatlan. Csupán az akart lenni. De mégsem menekült.

Egy pár videó

Ezeket nagyon szeretem, nézzétek meg őket ha van pár percetek!

Slipknot - Snuff



World Builder



Fényév távolság



Ákos - Az utolsó hangos dal

Könnycsepp, vércsepp

Egy saját alkotást osztok most meg veletek, egyik kedvenc saját versem.

Könnycsepp, vércsepp…

Tűnődöm.
Tágnak tűnő elmém fogaskerekei,
Mint megvadult, s az évek alatt
Elrozsdásodott gépezet fémláncai,
Zakatolnak, s képeket juttatnak
Eszembe.

Sötét van.
És így agyam, mindent mi körülveszi edényét
Kívül rekeszti, s csakis arra
Csak arra gondol, nem érti szerelmét,
Fejemet a keserű ízű bánat dönti balra,
Távolba révedek.

Dörrenések.
Puskagolyóként érik koponyám falát,
Mindazon magyarázatok, s gondolatok,
Amelyekkel bizonyítani akarom az eset valóságát,
Amelyekkel taszítom magam, s a depressziónak hódolhatok,
Könnyezem.

Megéget.
Perzselő bőröm, melyet könnyem lehűt,
Újra lángol saját hőjétől, s a könny
Államon tovahaladva a föld felé küzd,
És útján vércsepp kíséri, mert ördögi kör,
Együtt táncolnak tovább.

Kedvenc költőmtől

Megosztanék veletek két verset a kedvenc költőmtől. Szerintem mind tudjuk, hogy József Attila versei ezek.

Tiszta szívvel

Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.

Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.

Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.

Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen.

1925. márc.

Születésnapomra

Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
   csecse
   becse:

ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
   magam
   magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
   Az ám,
   Hazám!

Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
   szegény
   legény.

De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
   fura
   ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért
a "Nincsen apám" versemért,
   a hont
   kivont

szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
   hevét
   s nevét:

"Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén" -
   gagyog
   s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
   sekély
   e kéj -

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
   taní-
   tani!

1937. ápr. 11.

Mi az, ami körülvesz?

Első szövegként álljon itt egy régi írásom, mely saját tapasztalatok alapján az életről alkotott nézeteimet tartalmazza, saját gondolatokat tükröz. Számomra kedves ez az írásom, mert mindig elgondolkodtat. Vannak már dolgok amiket másképp gondolok, vagy képzelek el, de még mindig sok minden van benne, ami nem változott.


Mi az, ami körülvesz – egy újabb kétes végkimenetelű iromány a virtuális tollam mélyéről

Színjáték. Gyakori eset, hogy pörög az agyam, és kissé filozofikus távlatokba révedek. Válaszokat keresek. Az igazat megvallva, sok olyan dolgon is töröm a fejem, amihez egyáltalán nem értek, illetve sok olyan dolgon is, amin nem kellene. Gyakori témám a létkérdés. Legalábbis én így nevezem.
Mivel emberek vagyunk, természetes megállapításnak veszem, hogy emberi látószögben vizsgáljuk a körülöttünk történő események néha megtévesztően véletlen láncolatát. Azonban gyakran felvetem a kérdést magamnak: mi ennek az egésznek a célja? Ha úgy keresek választ, ahogy az az emberi természet szerint szokás, vagy mondjuk inkább úgy, hogy ahogyan az ember megkeresi természetéből fakadóan a megoldást egy problémára, akkor egy láncolat kezdetét keresem, egy kiváltó eseményt, vagy magyarázatot. Ha hiszünk a kauzalitásban, akkor ez egy ok, ami kiváltott egy okozatot. Az okozat pedig nem más, mint az ember puszta léte.
Hogy a bonyolult elmefuttatást könnyebbre csiszoljam, megfogalmazom, mi is az, amit keresek: Miért jött létre az ember? Miért van öntudatunk, miért haladunk az általunk hihetetlennek vélt technika útvesztőjén?
Ha pedig ezt a kérdést vagy kérdéseket úgy válaszolom meg, ahogyan szokás, akkor csupán egy emberi látószöget mutatok be. De itt merül fel az igazán égető kérdés: Lehet-e bármilyen kérdésre adott válaszunk helyes?
Kérdezni lehetne: Ennek meg mi baja? Erre adhatnék egy egyszerű választ: semmi. Csupán ismét beindul a fantázia: ez csupán emberi nézőpontból lehetne helyes megállapítás. Tehát tulajdonképpen nem válasz a kérdésre. Ami miatt mégis megelégszünk vele: Emberi kérdésre emberi választ adtunk. És ez nekünk elég.
Ami körülöttünk van – színjáték. Az hogy élünk, és fenntartjuk magunkat nehezen megmagyarázható. Miért? Bárki rávágná: ösztön, öntudat, létfenntartás. És már meg is magyarázta. Szerinte. Azonban ez nem válasz a kérdésre, nem azért mert emberi válasz, azért mert nem erre irányult a kérdés. Ez csupán arra lehetne válasz: Mi segít élni? Mi az, ami hajt bennünket tovább élni. A főnév megalkotta az igét: Mi „ösztönöz” bennünket a lét folytatására.
Azonban az a kérdés, hogy mi az oka az emberi létnek.
Apró kitérő. Mátrix. Kultuszfilm, tele drágábbnál drágább és látványosabbnál látványosabb speciális effektekkel. Nem ez a lényeg. A gondolat, ami felvetült. Vajon hogyan tudjuk bebizonyítani azt, hogy mi irányítjuk életünket? Hogyan tudjuk elhinni azt a vizuális valóságot, melyet szemünk láttat velünk? Számomra e kérdések miatt lett kultuszfilm. És válasz persze nincs. Ki is adhatna választ ilyen kérdésekre?
Azonban – csupán hogy visszakanyarodjunk a fővonalhoz / ez is nevetséges, nemsokára rátérek / - a film sem azzal foglalkozik mi az oka az emberi létnek? Sajnos idekeveredik a különböző vallási meggyőződések egész sora. Nyilván legtöbbünk hisz egy Istenben, egy megváltóban, a jóban, gonoszban, lélekvándorlásban, a sorsban. De mégis, mikor kaptunk mi erre valamilyen egyértelmű jelet? Bizonyítékot, valami kézzel fogható magyarázatot? Soha. De persze ezen nincs mit csodálkozni, hiszen ez a hit lényege: bizonyíték nélkül hinni valamiben. Csupán ezzel egy probléma van. Az, hogy kissé ironikusan fejezzem ki magam, én hihetnék marhára abban, hogy a távirányító magától bekapcsolja a hifit, vagy, hogy a laptopom nem fog lemerülni soha, erre lássuk be – vajmi kevés esély van. Ahogy arra is elég kevés az esély, hogy egy megváltó eltöröl a Föld színéről minden gonoszságot.
Félreértés ne essék, nem új vallást kívánok kreálni, vagy egy szokatlant hirdetni. Ezek csak puszta gondolatok. Én is hiszek néhány dologban, amikben bízok, hogy van értelme, és bizonyíték nélkül is bekövetkezhet. Csupán megrémít annak az esélye, hogy mi van, ha mégsem fog?
Mindig motoszkált a fejemben a gondolat: vajon miért kaptam én meg azt a kincset, hogy van egy öntudatom? Hogy úgy alakítom az életem, ahogy én akarom? Hogy alvás helyett háromnegyed 1kor ezt a szöveget gépelem?
Persze válasz nincs, ezért újabb kérdésekbe menekültem. Vajon meddig tart ez az ajándék? És ezek után már féltettem az életem. Nyilván nem azért adatott meg ez a kincs, hogy valami maradandó megalkotása nélkül eljátsszam. Nyilván ha már egy magyar, egyszerű, hétköznapi srác szerepébe került ez az úgynevezett lélek, vagy entitás, annak oka volt, és lehet, hogy nem kellene eljátszani az esélyt. Lehet, hogy valami olyat kell tennem, amivel az ajándék értékét növelem, és amivel látszik, hogy megbecsültem az ajándékot.
Ezen gondolatok után kezdtem eljátszani a gondolattal vagy akár hinni abban, hogy az entitás, ami jelen pillanatban én magam vagyok, idősebb, mint azt gondolhatnánk. Ha pedig ebből indulok ki, és tényleg, valóban hiszek benne, akkor ezek szerint a lélekvándorlás egy módjában hiszek.
És megmondom őszintén számomra nem elképzelhetetlen, hogy a halál után egy újabb próbát kell kiállni, egy másik élet, másik test, másik hely, másik faj. Próbatételek.
Természetesen magam is meglepődöm azon, e gondolatok hogyan állnak össze egésszé fejemben, de kell, hogy legyen egy magyarázat. Emberi látószögből. Mindenesetre, egy dolgot tudok: az emberi észlelés torz. Hiába a sok tudományos magyarázat. Az ember – ha hihetünk a körülöttünk lévő világban - egy fizikai szabályok által meghatározott világban él. Mégis elméletben olyan világokat képes megalkotni, melyekre önmaga sem talál magyarázatot. Nagyon egyszerű példát hozok: mint már említettem a nevetséges „fővonalat”. Az ember az egyenes, vonal, pont, gömb, szabályos kocka, szabályos oktaédernek csupán a fogalmát tudja, fizikai képtelenség hogy ezek létezzenek, ezek csupán elméleti konstrukciók. Bátran jelentkezzen az, aki látott már tökéletesen szabályos gömböt, egyenest, kockát, vagy, hogy hétköznapibb legyen: egy pontosan kerek poharat, egy egyenes asztallapot, egy vonalzót, ami hibátlan és soha nem csal. Aztán menjen el és vizsgáltassa ki magát. Az út, vagy a tükörsimának titulált „egyenes” autópálya, vagy a gumilabda, esetleg a szélcsendben teljesen sima víztükör, nem lehet tökéletes. Ezek soha nem voltak egyenesek, kerekek, simák. A tökéletesség csupán elméletben létezik.
És ha ezt a tényt elfogadjuk, akkor az Úr műve sem lehet tökéletes, a hit megszűnik, mivel egy ilyen dologban nem lehet hinni, ha pedig mégis igaz volt, és mi elhittük, hogy nem, akkor a világ megsemmisül. Apokalipszis, mi? Na, ugyan, hagyjál már.
És mégis azt mondom, hogy ha van értelme az emberi létnek, az a tökéletlenség. Körbenézek és mit látok? Párhuzamosság, ellentétek, és egy virtuális valóság. Bal és jobb oldal, fekete és fehér, sötét és világos, hideg és meleg, jó és rossz.
Már előttem megfogalmazták. Csak az elmém létezik, a többiről nem tudok semmit.
Utóirat: Minden entitásnak, aki végtelen megpróbáltatásokon átmenni kényszerül, sok sikert kívánok! És hiszem, hogy az idők végezetén, már emlékezni fogunk minden létünkre.

Első bejegyzés

Nos, megindítottam második blogomat. Miért is?

Elég nekem egy blog is igazából persze :) . De van még sok más alkotásom is, amiket szintén szeretnék publikálni. A két blogot lehetőségekhez mérten szeretném egybekötni, és így egy újabb szeletet adni abból, amit alkottam a világnak. Már ha van akit megfog és érdekel :) Előre bocsájtanám, hogy leginkább írásokat fogok publikálni itt, amik tőlem származnak vagy nekem kedvesek, illetve bármi olyasmit ami megfogja a tekintetemet. Előre fogom jelezni hogy mi honnan van, kinek a keze munkája, illetve ha olyan típusú szöveget töltök fel, akkor hozzáteszem majd, hogy mennyire kell komolyan venni :) Remélem lesz majd akinek ez a blog tetszik, vagy elgondolkodtatja, ha már csak egy ember is van aki böngészgeti, már megérte megcsinálnom :)

Neo